2007. augusztus 23.

Csütörtök este

Napok óta éhezem...
Illetve...
Hiába eszem, valamire még éhezem. Nem is annyira testi, mint inkább lelki ez az éhség. Felhívok ismerősöket, de nem tudom azt mondani, amit szeretnék. A legtöbben nem is keresnek. Van, aki fel sem veszi. Húgomékra lehet számítani, unokatestvéremékre is, szóval a család rendben, de hol vannak a barátok?

Tegnap ivással töltöttem be ezt a hiányt. Ma nem fogom, mert nem szeretném.

Nem oldja meg a gondot. Ugyanis van egy feladatom, de semmi kedvet nem érzek hozzá, hogy eleget tegyek a feladatomnak. És nagyon kevés az idő. Egészen más lenne, ha lenne inspiráció. Írtam egy levelet Tisza Katának, amiben megjegyzem, hogy elég nehezen haladok a könyvével, de velem lehet a baj, mert mások alig bírják letenni. Nem válaszol.

Érdekes, talán azért, mert én máshogy olvasok könyvet. Akik átrohannak egy könyven, azok kívülállóként, az adatokat szűrik le.
Én mélyen átélem, azonosulok a könyv tartalmával. Én vagyok a főszereplő, látom a világát, és azt érzem, amit a könyv sugall. És amit ez a könyv sugall, azt én Kata könyve nélkül is érzem, és elég nehéz még könyv formátumban is szembesülni az emberek közti láthatatlan fallal.

Könyvet írok. Érdekes ellentét. Tisza Kata könyvét várják, számontartják. Az enyémet? Talán néhányan kíváncsiak, esetleg elmesélek pár részletet, de a legütősebb részeket még nem látta senki, nem hallotta senki. Miért is írom? Engem sem fogadnak el az emberek, olyannak szeretnének látni, mint ők. Hétköznapi célokkal, vágyakkal, és lehetőségekkel.

Mostanában elvesztettem pár ember őszinte szeretetét, mert egyre inkább úgy tűnik, hogy irígyelnek. Tudom, én is tudom, hogy nehezek ezek az idők, de nekem nincs jogom sírni, hiszen jobb anyagi helyzetben vagyok, mint életem során bármikor. Próbálok szerényen élni, erre még azt is látom a szemekben, hogy zsugori hazugnak tartanak. Pedig, higyjék el, a cégnél, vagy a környezetemben kifejezetten gyengusz az anyagi helyzetem. De nem vágyom többre.

Mindegy. Csak sajnálom.

Szóval kinek kell a könyvem? Mi lesz a sorsa? Megy a fiókba, mint az előző, amivel sokat nem is próbálkoztam, hogy megjelentessem?

Kicsit úgy érzem, ez nem az én dolgom. Világosan látom, hogy meg KELL írnom. A történet kész, csak meg akar születni általam.

Ha szívemre teszem a kezem, akkor két dolog aggaszt:

- Hogyan jut el sok emberhez?

- Mikor leszek már készen?

Nagyon rossz marketinges vagyok. Magamat sem tudom eladni. Valahol azért úgy érzem, hogy jó a könyv, mert Zsófinak felolvastam részleteket, és láttam rajta, hogy egész izgatott/kíváncsi(kb. valami reakciója volt, de nem tudom pontosan hogy minek vehettem volna, akkor sajnos egy másik probléma lekötött) lett, magával ragadta a sodra. Amikor unokaöcsém, Örs olvasta a "küldetés" című részt, akkor ő is megjegyezte utána, hogy sokat változott a stílusom, sokkal lendületesebb, pörgősebb a történet.

És zavar az is, hogy úgy érzem, hogy nem haladok. Bizonyos szinten túl nem lehet erőltetni, mert akkor száraz favágó sorok lesznek a regényben. És szeptemberre kész akartam lenni a nyers, összecsiszolatlan változattal. Hát, elsejére tuti nem.

Mély titok a témaválasztás. Személyesen mesélek róla, de neten nem. Szeretném, ha nagyot ütne.

Irdatlan sok munkám van benne, hisz nem megtörtént eseményeket ír le, de a szereplők személyiségét, a különböző mechanizmusokat már ki kellett dolgoznom. Arra is nagyon próbálok odafigyelni, hogy valamilyen szereplővel azért a legtöbb olvasó tudjon azonosulni.

Hiszen minden munkámnak egy a lényege... van az Eszme, és azt terjesztem... :)

Most pedig zene: Zanzibar...
Nem mondhatom, hogy nem vagyok hasraesve a hölgytől, mert éppen az történt évekkel ezelőtt. A szó szoros értelmében. de ez egy másik történet :)





1 vélemény érkezett:

Névtelen írta...

Szia Gildor!

Még jövök ma és olvasgatlak majd, mert tetszik, ahogy írsz.

Szép napot Neked!

Anita :)