2007. augusztus 13.

Idegen tollak (M-től)

Aki valójában nem M, hanem A, de mindegy... mivel a hölgy gyakorlatilag nem megtalálható, ezért nem tudom a beleegyezését kérni.

Tulajdonképp nem ismerem személyesen, csak amíg írta a blogját, lelkesen olvastam.

Íme a sztori, okulásul:

Ma (pontosabban már inkább tegnap) régi középsulis Ancsi barátnommel megejtettük az újabban havonta egyszeri alkalommal hagyománnyá váló, teaházban egzotikus gyümölcsteát szürcsölgetos, eldumálgatós esténket, és szóba került most olyasmi is, amely iszonyat dolgokat szakított fel bennem, és amelynek hatására minden erofeszítésem dacára ma is valószínuleg vámpír módjára, minimális alvással töltöm el ezt az éjszakát.
Nevezetesen, hogy mi történt velem a szakközép negyedik évében, mi állt annak a hátterében, amelybol o csak annyit érzékelt, hogy alapból nem feltunoen normális, de ezzel együtt kedvelheto barátnoje egyre gyorsuló sebességgel pörög lefelé valami megfoghatatlan, meghatározhatatlan spirálban, a szürrealitást súrolva kifordul magából, végül eltunik az iskola megnyugtatóan konvencionális világából, és o hiába próbál megfogni, visszahúzni, tehetetlen az engem rabul ejto sötét erovel szemben.
Hogy mi is történt pontosan M-val?
Nos, eloször is végzetesen szerelmes volt, bár ez lett volna a legkevésbé baj. Amellett eredendoen túlérzékeny, paranoiára hajlamos lelkivilágát rendszeres drogfogyasztással rombolta, amelynek hatására a végletekig sérülékeny lett, egyre nehezebben volt képes elviselni a kötöttségeket, a szabályokat, a másoknak való megfelelést, egy random közösségbe való beilleszkedést, ahol ráadásul teljesen más gondolkodású és családi hátteru emberek voltak. Másrészt ingatag lábakon álló, kiforratlan, törékeny énképpel rendelkezett, és afölötti örömében, hogy 17 éves korára minden ellenkezo elojel dacára elkezdett emberi formát ölteni, amelyrol egyre surubben kapta a visszajelzéseket ellentétes nemu egyénektol, úgy gondolta, miért is ne próbálna szerencsét néhány modellügynökségen. M abban a korban volt ilyentájt, amikor az ember hajlamos úgy elképzelni a dolgokat, mint egy hálivúdi filmet, és a modellszakmát sem úgy látta, mint a mostani, tapasztaltabb, érettebb, cinikus M, hanem csak a média által közvetített valószinutlen csillogás ért el a tudatáig, valamint annak a felsejlo ígérete, hogy létezik könnyu kiút az élete 17 évét sötét felhoként körüllengo kétségbeesett csóróságból.
És bár M szerette az ellenkezojét elhitetni a környezetével, nemigen volt önbizalma, így az ominózus ügynökségre, amelyet meglátogatott, a barátnoje lökdöste be. Ezután pár nappal fel is hívták, hogy érdeklodik iránta egy francia fotós, aki most érkezett a városba, és kíváncsi lenne rá személyesen is.
M el is ment a találkozóra a barátja kíséretében, aki mellesleg rossz szemmel nézte az ötletet, de M ekkoriban nem sokat adott rá, ha a szerettei nem szimpatizáltak bizonyos cselekedeteivel, ment a saját hülye feje után. (Ez sajnos azóta sem sokat változott.)
A beszélgetésre egy szállodai szobában került sor a fotóssal és a tolmácsként jelenlévo ügynökségvezeto lánnyal, amely úgy indult, hogy kiszórtak M elé egy nyaláb pornóújságot, hogy mondjon róluk véleményt. M áthatóan rájuk nézett, és mert azért nem aznap mászott le a falvédorol, megérdeklodte: "Ezzel foglalkoztok?" "Igen, ezzel is " "Oké, akkor én mennék is, sziasztok."
Ezek után tíz percen át kérlelték, hogy hallgassa meg oket, mire M belenyugvóan vállat vont, elhúzta a száját, intett, hogy legyen nekik, és ekkor még nem tudta, hogy élete legdurvább agymosását hallgatja végig. Miszerint pornófilmezni a legésszerubb dolog, amit egy fiatal lány kezdhet az életével. Beutazhatja a világot, hülyére keresheti magát, érdekes tapaszatlatokat szerezhet, valamint ez egy nagy boldog család, továbbá külföldön ez teljesen elfogadott és tiszteletre méltó pénzkereseti mód, csak Magyarországon a prüdériára való krónikus hajlam megakadályozza eme tündökletes felfogás elterjedését. M többször is megpróbálta félbeszakítani a boszen áradó szózuhatagot, flegma kérdéseket szúrt be, de hatástalanul. Csak akkor eresztették ki a karmaik közül, amikor a legcsekélyebb meggyozodés nélkül közölte, hogy elgondolkodik a dolgon. Ezután végre lemehetett a barátjához, aki szintén nem most jött a hathúszassal, levágta, mirol van szó, és éktelen veszekedést kezdeményezett, majd mindketten elsírták magukat, biztosították egymást a kölcsönös, határtalan szerelemrol, és úgy döntöttek, hogy elfelejtik az egészet.
Ám szegény, buta, naiv, tapasztalatlan M agyában alattomosan motoszkált egy gondolat: mi van, ha nekik van igazuk? Mi van, ha nem is olyan nagy dolog? Mi van, ha sose viszed semmire, sose lesz pénzed tanulni, ledolgozod a nyolc órádat, hazamész a másfélszobás panelba, és sose jutsz messzebb a Balatonnál? És M futol elködösült elméjében ez az aljas kis gondolatcsíra szép lassan rögeszmévé terebélyesedett, majd amikor megérkezett az elso munkára invitáló telefonhívás, vérre meno harcba fogott M maradék, csekély mennyiségu józan eszével. A barátja sajnos nem szállt be ebbe a harcba, meghagyta a párjának a szabad döntés lehetoségét, csak titkon bízott benne, hogy úgyse megy el.
M viszont elment, de M errol nem szeretne írni, M konkrétan egy más tudati dimenzióba számuzte a nyers, teljes emléket, és valószínuleg csak regresszív hipnózissal tudná felszínre hozni, de M ilyet sose fog tenni, a saját érdekében.
És M csak késobb fogta fel, hogy mit tett magával, a párjával, az életével, a családjával, a lelkével. Csak késobb fogta fel, hogy a film, mint olyan, nyilvánosságra kerül, újra és újra visszatér, mindig, amikor már elfeledkezne róla, kaján mosollyal beletenyerel az életébe. M nem számolt azzal, hogy olyan sebet ejtett a kapcsolatán, amelyet nem gyógyít be se o, se az ido, olyan sebet, amelyen át egyre vékonyuló patakokban elszivárog a vér, az élet, a bizalom, az egység biztonsága. Azzal se számolt, hogy édesapja is tudomást szerez róla, miáltal végzetesen csalódik a lányában, és egyre súlyosbodó betegsége miatt ez a kapcsolat már talán soha nem rendezodhet. Nem számolt az ennek folyományaként (is) jelentkezo pánikbetegséggel.
Viszont fel kellett nonie, hirtelen és fájdalmas módon, a saját kárán kellett megtanulnia, hogy mindig vállalni kell a felelosséget a tetteinkért, hogy minden, amit teszünk, visszaüt ránk, hogy a pénz nem válasz, nem megoldás, nem mentség, hogy minden nem válhat eladóvá, és hogy a hibáink, ha tanulunk belolük, jobb emberré tesznek minket.
Nem volt könnyu ezt leírni.
Átélni sem.
Bevállalni sem, számtalanszor, a legkülönfélébb ismerosök elott.
Lehet, hogy holnapra elmúlik az oszinte hangulatom, és kitörlöm a fenébe.

Régóta szerettem volna ezt kirakni. Remélem így név nélkül inkább hasznos lesz...

0 vélemény érkezett: