2007. augusztus 6.

Önkritika

Szoktam önvizsgálatot tartani.

Most is azt teszem.



A dolog ott indult, hogy valaki azt mondta rám, hogy nyomulós vagyok a lányoknál. Ez elgondolkodtatott.

Egyrészt az, hogy létezik-e olyan értelmes fogalom, hogy nyomulós. Szerintem egy egészséges egyedülálló férfi, ha megtetszik neki egy nő, akkor meg akarja szerezni. Pont. A háborúban és a szerelemben minden megengedett. Pontosítok: az udvarlásban minden olyan eszköz megengedett, ami a célhoz közelebb visz. Egyesek erre a pénzüket, mások a hazugságaikat, és a gátlástalanságukat használják fel, megint mások pedig a beszélőkéjüket, vagy annyira figyelik a másikat, hogy minden kívánságát teljesítsék.

Az baj, ha valaki túlzásba viszi az udvarlást, hiszen a modern kor hódítási szabályai szerint, úgy kell egyre közelebb kerülni a másik félhez, hogy közben pontosan az ellenkezőjét próbáljuk láttatni. Néha vicces, ahogy egy hölgy mutatja, hogy épp ott járt, hogy épp csak felhívott, hogy éppen valami más elintézni valója volt ott...

Utálom az ilyent, talán ez egy nagy hátrányom.

Szóval a túlzásba vitt udvarlás... és mi a túlzás? A másiknak túl közvetlen vagyok? Vagy eleve ő kevesebb érdeklődést vált ki? Szóval teljesen változó.



Ha gonosz akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy aki lefikázott, az egy b***tlan p***a, aki azt hiszi, minden pasinak ő kell... de nem vagyok gonosz :) :)



És itt a másik gond!

Nem akárki mondta ezt. Hanem olyan, akit sokra becsültem, és pont úgy gondoltam, hogy egy értelmes, szimpatikus lány, akivel mindig szívesen beszélgettem... Ennyire félreismertem? És mikor nyomultam rá? Miért nem szólt? Azt mondja, hogy menekül előlem. Nem vettem észre. De mostmár oka lesz rá :) Mit fog mondani legközelebb? Előttem meg azt mocskolja majd, akinek rólam rosszat mondott? Mert aki egy irányba rágalmaz, az visszafele is...



Baromi mélyen berágódó hazugság ez. Hirtelen elkezdtem magamat kritizálni, hátha elfogult vagyok... Mindig nyuszinak tartottam magam... Neeem, ennél nagyobb hülyeséget! Az, hogy odamegyek egy csinos lányhoz, az még a mai napig is komoly szorongást jelent... bár pont ezért ismerkedek, hogy ne legyen szokatlan a helyzet...



A másik... még rosszabb... hiszen azért sejtem, milyen vagyok. De most ezzel egy közösséghez való viszonyom is megváltozott... Tegnap láttam Annát. Oda nem mentem hozzá, hanem menekültem, épp csak köszöntem: vajh' ő is úgy gondolja, hogy nyomulok? Őt, és a húgát kicsi gyerekkoruk óta (10, 8 évesek voltak) ismerem, és nagyon szeretem. Náluk mi a nyomulás? Nem akarom. Egy jóbarátjuk szeretnék lenni, de ezek után elbizonytalanodtam. Hátha az engem lefikázó hölgy valami hülye pletykát már terjesztett... Az egész közösség szembemegy minden logikával, hisz nem tarthatja össze utálat... pedig az utálat, a pletykák a dominánsak.



Ezért van az, hogy egyedül vagyok. Társaságban lehet ismerkedni. Én meg menekülök a társaságoktól.

Sok baromságot leírtam. Azért tettem, hogy kiírjam magamból. Lehet, holnap kitörlöm az egészet a fenébe...

Egyet biztosan tudok, mindig a szívemre és az eszemre kell hallgatni, és nem mások tanácsaira. Hallgattam én már másokra. Biztos, hogy utólag mindenki jobban tudja majd, hogy mit kell(ett/ene) csinálnom, de amikor ott leszek, hogy dönteni kell, egyedül kell döntenem, ellentétes tanácsok, és lehetőségek kereszttüzében.



Szeretem az embereket, de ez egyáltalán nem kölcsönös. Az átlagember mostanában inkább irígyel, és utál, és nem ért meg. De én nem tudok olyan lenni, mint ők.

0 vélemény érkezett: