2007. szeptember 17.

Útközben

Tudtam, hogy nem lesz egyszerű, amit vállaltam. Hat napja kezdődött. Aztán csütörtökön szántam el magam, hogy belevágok a dolgokba. Hogy ne legyen egyszerű, közben sikerült összeveszni egy számomra olyan értékes személlyel, aki, úgy éreztem, minden feladatomnak értelmet ad. Úgyhogy vakrepülés. Nem tudom miért, nem tudom, hogy kiért. Még azt sem tudom, hogy épelméjű vagyok-e.

A legnehezebb harcot kell megvívnom: legyőznöm önmagam. Nem akartam, nem így akartam, nem ilyen kiindulási feltételekkel. De nem szabadon választott feladat volt. Félek feladni. Igen, egész egyszerűen félek. Valahol az annak elismerése lenne, hogy elértem képességeim határát. És a még mélyebb, emberi félelmeim nem tartoznak ide a blogra.

Hogy ne folyamatosan egy dolgon pörögjek, ezért beletemetkeztem hétvégén a könyvembe. Hihetlen, hogy annak ellenére, hogy irgalmatlan sokat írtam, mégsem érzem a látszatját. Illetve, ha nagyon akarnám, lehúznám az egyik fejezetet: nem kell az. Befejeznék pár másikat...

És akkor mi van? Mi történik akkor, ha kész van?

Pedig elvileg szeptemberben kész akarok lenni vele. De mi lesz aztán velem?
Teljesen üresnek érzem magam. A másik ami zavar, az az, hogy nem hiszek a sikerben. Nagyon nehéz csak kötelességtudatból írni.

És mi lesz, ha sikeres leszek? Nem szoktam meg a siker ízét. Elátkozott egy ember vagyok.
Bár félek attól, hogy ezzel haszontalanná válok, azért egy másik hangulat meg szeretné érezni, hogy célbaért ez a sok munka.

Megígérem, nem írok több ilyen bejegyzést egy darabig, de ki kellett magamból írni ezt a sok rosszat.
Ezért kerülgettem egy darabig a témát, és küldtem semmitmondó bejegyzéseket.

Tudtam, hogy nagyon nehéz lesz amit vállaltam, de ilyen üresen, elidegenedve mindentől halálos teher.

0 vélemény érkezett: