2007. november 20.

Cím nélkül

Ültem az asztalnál, és néztem a kibontakozó jelenetet. Hol a nagyobbik sírt, vagy hisztizett, hol a kicsi. Igazából nem zavart, egyrészt megszoktam, másrészt meg nem nekem kell megoldani a helyzetet.
Viszont egyszerre csak furcsa felismerés hasított belém, ami szinte fizikai fájdalommal járt: amit most kívülállóként nézek, az gyerekkorom legrosszabb pillanatainak megelevenedése.
A kislányt egyszerre hárman nevelték, természetesen egymásnak ellentmondó utasításokat osztottak. Nincs jogom véleményt mondani, úgyhogy nem mondok konkrét példát.
Pont ilyen volt velem is. Nem megismerni akartak, hogy milyen vagyok, hanem beletörni az ismert kategóriákba. Volt egy világom, amibe minduntalan beletolakodott valaki. Ráadásul azzal a legszentebb meggyőződéssel, hogy jót tesz. Ha beledöglöm is.
Anyu nálam sejtette, hogy mi a helyzet, itt a kislánynál már érti, amit a többiek nem, vagy egyikük nem eléggé (mondom, nem személyeskedek), hogy lehelletvékony a határvonal aközött, hogy erővel valamit elérjen, illetve, hogy valamit össze is zúzzon.

* * *

Zsófival a nyáron ismerkedtem meg. Pár boldog nap után hidegzuhanyként ért, hogy 'fejezzük be'. Azt hittem valami félreértés, vagy külső befolyás. Pár percnyi beszélgetés után végre volt egy szabad napunk, hogy találkozzunk. Óvatosan kerülgettem a témát, meg akartam érteni, miért döntött így, és megtalálni a lehetőséget, hogy együtt maradjunk.
Próbáltam érvelni, megérteni, kiutat keresni. Kis idő múlva teljesen zaklatott lett, felpattant és járkálni kezdett. Majd megfordult, és a szék elé vetette magát, ahol ültem a lábaimhoz. Ő zokogott, én döbbenten ültem pár pillanatig.
Aztán lekuporodtam mellé, és átöleltem. Arca nedves volt a sírástól. Ahogy átöleltem, éreztem, hogy tűzforró a teste. Életre-halálra csókoltuk egymást, hiszen tudtuk, hogy ez lesz a vége. El kell engednem, mert nem tudja folytatni. És a szívem szakad bele, mert jó is lehetett volna... csak az élet ezt tönkretette.

* * *

Isten tudja, mi baj van velem. Talán el vagyok átkozva, talán a korábbi rossz döntéseim következményét hurcolom magammal, és kínnal-keservvel jutok csak előrébb. Attól vagyok kikészülve, hogy nem hiszem, hogy képes lennék egyhamar normális kapcsolatra, és attól, hogy egyre rosszabbul tudom a munkám, a feladataim is ellátni. Mert nem látok célt, vagy értelmet. Dolgozom, végzem a feladataimat, de belül az a titkos tűz hiányzik.

* * *

Ha meghalok, azt szeretném, hogy a keresztlányom kapjon meg mindent, amit én összegyűjtöttem az évek folyamán. (Nem mind anyagi. Arra a hatalmas dobozra is gondolok, ami rajzaimmal, verseimmel van tele, és az is csak részleteit ismeri, aki hosszú ideig része volt az életemnek. Egy páncéldoboz apró kincseimmel: Nagymamám gyerekkori naplója, a kedvenc könyvem, egy szerelmeslevél egy lánytól) Talán akkor nem a nulláról kell kezdenie, és talán neki sikerül, ami nekem nem. Hogy hogyan akadályozom meg, hogy a rokonai ne trükközzék ki a pénzt, és a különböző dolgokat, azt viszont nem tudom.

2 vélemény érkezett:

Coriolis írta...

Erre a bejegyzésre annyi minden eszembejutott, hogy noha ide kezdtem el írni, önálló bejegyzés született belőle.

http://coriolisblog.blogspot.com/2007/11/hnykoldsok.html

A lényege az, hogy sok emberben egy memetikai mutáció jött létre, aminek eredményeképpen más célok fogalmazódnak meg bennük, az előző generáció céljai és megoldásai nekik nem felelnek meg. Az idősebb generáció vagy egy másik szerzett mém tulajdonosai hiába próbálják meg rájuk oktrojálni a megoldásaikat, ezzel csak sérüléseket okoznak. Ha ez tömeges és egyirányú, akkor jön a határozott generációváltás. Indigók?

vmistvan kukac hotmail.com írta...

ja, olvastam, tetszik. :)