2009. január 27.

Ebéd

Zs. feltételezte, hogy tök jó csajok vannak nálunk az irodában. Nos, nem. Coriolis ugyan azt mondta, neki mindegyik kolleganő bejönne, de ő ilyen :D
Most ebédnél egy külön asztalnál ültem le, mert álmos vagyok, basztatnak a németek a melóért (nix meló) és egyébként is.
Egy asztallal arrébb egy lánycsoport. Nem véletlen ültem úgy, hogy őket lássam, az átlagmenedzser még látványra is bizarr. Hátmégha eszik.
Erről jutott újra Zs. az eszembe... ha látná azokat a lányokat, jobban rendben lenne az önértékelése. Az egész irodaházban egy nő volt, aki igazából jól nézett ki, és a gesztusaiból, a megjelenéséből sugárzott valami utolérhetetlen báj. Neki gyűrű volt az ujján. Amikor év vége fele láttam, hogy nagy a hasa, nagyon örültem: legalább nemcsak az idióták reprodukálják magukat!
Aztán leült az asztalhoz G, húgom vőlegénye. Már a sorbanállásnál is láttam, ott még csak furcsán pislogott rám. Bazmeg, én is felismertelek, de nem akartam beszélgetni veled! Így aztán még rá is néztem néha, teljesen ismeretlennek tettetve magam.
Tudtam, hogy több gátlás van annál a srácban, minthogy megkérdezzen, hogy én én vagyok-e.

Genyónak lenni jó :)

De most tényleg! Rohadtul kínos beszélgetés lett volna ebből, mert húgom végül visszaadta az eljegyzési gyűrűt, nekem meg sosem volt különösebb kedvencem a srác.

Míg e sorokat írom, a német kollega küldött egy újabb levelet, amit már végképp nem tudtam kihámozni, így felhívtam, és megbeszéltük a dolgokat.

Tehát végezetül álljon itt, amit ő mondott egyszer a némettudásomról, ezzel is sarkallva a mostani telefonhívásomra:

Érdekes, hogy jól beszélsz németül, majdnem hibátlanul. De a leírt szövegeid, ahogy írásban fogalmazol... na, az valami borzalom. Vicces, mert ez általában fordítva szokott lenni...

0 vélemény érkezett: