2009. február 8.

Tolvaj

Nagyot nevettem Tamás bejelentésén:
- Megvetted? Csak így, egyszerűen? Gondolom besétáltál egy pláza varázseszköz boltjába, és kiraktak eléd a pultra mindenféle cuccot, hogy válogathass...

Tamás is nevetett:
- Nem. Ennyire azért nem egyszerű a helyzet, különben neked is vettem volna. De menjünk vissza a pálca megszerzéséhez, mert akkor megérted, hogy nem így mennek a dolgok.
- Jó, ahogy gondolod - egyeztem bele.
- Szóval, ahogy becsapódott előttem a ház ajtaja, ahova a pálca igazi tulajdonosa bement, hazafele indultam a szállásomra. Baromi furcsa volt, hogy amikor felvettem a pálcát, miért nem csöngettem az ajtón, aztán miért indultam haza. De félúton járva már eszem ágában sem volt visszaadni amit találtam. Tudod, hisz már többször mondtam, hogy ezek fejlett eszközök, ne úgy nézz rájuk, mint egy tárgyra, inkább olyan ez a pálca is, mint valami téged szolgáló állat. A pálca hozzámszegődött, és azt akarta, hogy nálam maradhasson. Tudom viccesen hat, de így van.
- Annál már jobban meggyőztél, minthogy kinevesselek! - vallottam be.
- No, és alighogy megéreztem ezt a kapcsolódást, már úgy tekintettem rá, mintha mindig is az enyém lett volna - folytatta zavartalan Tamás. - Ahogy gyalogoltam hazafele a beálló alkonyatban, körbesandítottam a kihalt utcán, és amikor konstatáltam, hogy egyedül vagyok, előhúztam a pálcát, és vizsgálni kezdtem. Ahogy forgattam a kezemben, majdnem kicsúszott belőle, ezért önkéntelenül megszorítottam a végét. Erre a hegye felizzott. Mostmár stabilan fogtam, és a másik kezemmel óvatosan közelíteni kezdtem a pálca végéhez. Az, hogy radioaktív, eszembe sem jutott, inkább azt hittem, megéget. Ugyanis valami furcsa hő áradt belőle. Nem így világított, mint most, hanem fehéren, lassú, lágy lüktetéssel. Felébresztettem. Ahogy rájöttem, hogy nem éget, rázártam a fényfoltra a kezem. Az ujjaimon vörösen izzott át a fénye, és amikor elengedtem, a fény olyan vörösnek látszott, mint korábban a testemen át.
- Érzékel téged?
- Igen. Ugyanúgy, ahogy a mi műszereink is érzékelnek, csak kényelmetlen billentyűkön, gombokon keresztül. Izgalomba jöttem, ami csak fokozódott, amikor rájöttem, hogy a lüktetés a torkomban kalapáló szívem ritmusát követi. Akkor vált előttem nyilvánvalóvá, hogy a keresésem eredménnyel járt. A kezemben lévő pálca egy számunkra természetfeletti képességekkel bíró ereklye. Számunkra. Azok számára, akik alkották, csak egy fejlett technológiájú tárgy. Egy olyan eszköz, ami ahányféle, annyi a kezelőfelülete, azaz a kapcsolódási pontja a világ felé, de egy, a miénkénél fejlettebb civilizációban nem jelent gondot a használatuk. A mi technikai civilizációnkban mi szolgáljuk a tárgyakat. Tanuljuk a használatukat, pénzt, időt, energiát áldozunk rájuk. Ezek a tárgyak pedig a használóikat szolgálják. Alkalmazkodnak a használójukhoz. Úgymond lesik a gazdájuk akaratát.
- Palackba zárt szellem - jegyeztem meg.
- Igen, körülbelül - bólintott. - Minden ilyen legendát át kéne olvasnom figyelmesen, hogy megtaláljam, mi lehet a mögöttes tartalmuk. Én akkor még nem tudtam semmit, csak tele voltam jókedvvel. Felelőtlenül vidám voltam. Végigsimítottam a pálcát, és suhintottam vele egyet. Aztán tettem egy keverő mozdulatot. Végül össze-vissza mozgattam, mindenféle mozdulatokat, ahogy eszembe jutott. Tetszett, hogy változik a színe, hogy valami bizsergető erő kúszik le belőle a kezembe. Úgy éreztem, hogy onnantól fogva sokkal eredményesebben kutathatok. Egészen addig, amíg bele nem nyilallt a pálcát fogó karomba a fájdalom, és az utca meg nem telt valami anyagtalan rettenettel.
- Utánadjöttek?
- Majdnem! A testemen végigfutott egy hangtalan dörrenés, amit nem is hallottam, csak valahol a fejemben éreztem. Egy hangrobbanás féle volt, amit talán mégis valahogy a testem érzékelt, de nem a fülemmel. Talán egy brutális kisülés az idegrendszeremen. Nem is tudom. Remélem, nem is fogom megtudni. A pálca kialudt, én meg elrejtettem a zsebembe, és besurrantam egy sikátorba. A szívem vadul zakatolt, de mostmár nem az izgalomtól, hanem a legmélyebb rettegéstől. Pontosan tudtam, hogy értem jönnek. Nem szerencsés flótásnak, hanem egy nyomorult tolvajnak éreztem magam, aki drágán megfizet mindenért.
- De te csak megtaláltad! Még akár vissza is adhattad volna - próbáltam pozitívan értelmezni a történteket.
- Te nem érezted azt a gyűlöletet! Azóta sejtem, hogy a fájdalmon keresztül mutatkozott meg az a pillanat, amikor az előző tulajdonos felfedezte a hiányt, és a hangrobbanás pedig... nos, attól félek, megjelent valami elég gonosz ott a közelben, amit a korábbi pálcatulajdonos, és az ismerősei hívtak. Úgy is mondhatnám, hogy valami gonosz szellemet idéztek meg.
- Ellened? - végigfutott a hátamon a hideg.
- Igen. Azóta azt gondolom, hogy amikor a társaival találkozott az illető, akkor fedezte fel a hiányt, mert szóltak neki, hogy más használta az ő pálcáját. Furcsa egy banda lehet, az biztos, de a felfedezéskor küldött ártás után kevesebb, mint egy perc elég volt, hogy megidézzenek valami rosszat. Szintén feltételezés, de úgy vélem, hogy rivális ereklyegyűjtő bandák is vannak abban a városban, és azt hitték, az egyik ellenfelük szerezte meg a pálcát. Első dühükben egy kicsit túlreagálták a dolgot. Nekem meg ez volt a szerencsém. Bár biztos vagyok benne, hogy a városrész lakóin is erőtt vett valami megmagyarázhatatlan félelem, én viszont egyedül, egy idegen városban, a lassan mindent beterítő sötétben, gyakorlatilag eszeveszett félelemtől megszállva, menekülni kezdtem a szállásom felé. Többször elrontottam az irányt, így kissé nehezen jutottam el a panzióig, ám feltehetőleg a nyomomat is összezavartam. Ők - legyenek a megjegyezhetőség kedvéért a Sötétek - vad erőket mozgósítottak, de máshogy is elvetették a sulykot. Annyira lekötötte őket a mozgósítás, hogy csak később kezdhették el keresni, honnan jött a jel. Utána viszont hidegen borzongató áramütésekként éreztem, ahogy megindultak egymásután a keresésemre. Az életösztön gyors gondolkodásra sarkallt. Meglassítottam a lépteim, hogy legalább ne áruljam egyből el magam. Fekete árnyak suhantak fölöttem, talán madarak, talán denevérek, talán gonosz kreatúrák. Én akkor már közel jártam a szállodához, ám az utca sarkán megtorpantam; hátha azt is ismerik már!
- De nem ismerték.
- Szerencsére most sem ismerik. Bár a panzióban kamu adatokat adtam meg, azért félő, hogy nyomomra bukkannának. Megvolt a személyleírásom, sajnos egy videokamera is lekaphatott, ahogy felvettem a pálcát. Mindenesetre akkor a félelem megsokszorozta az óvatosságomat. Betértem abba a kocsmába, ahol már korábban is jártam, mert a panziótól egy utcasarokra volt, és úgy ültem le, hogy én kilássak az utcára, de rám ne vetüljön a benti fény. Hozzá sem mertem érni a pálcához. Levetettem a kabátom, és próbáltam végiggondolni, hogy hogyan tudnám feltűnés nélkül megváltoztatni a kinézetem. Végül, mivel nem volt különösebben hideg, úgy döntöttem, hogy a karomra terítem a kabátom, és csak pulóverben teszem meg a rövid távot. Még tíz percet vártam, de úgy tűnt, a fenyegető jelenlét egyre szűnik: a gonosz erők távolodtak.
- És simán visszasétáltál a szállodába?
- Nem volt más választásom. Két dolgot feltételezhettem. Az egyik az, hogy pontosan tudják, ki vagyok. Ez esetben semmit sem ér a menekülés, sőt, még jobban magam ellen hangolom őket. A másik, és ezt sejtettem meg a kocsmában: egészen más esetre gyanakodtak. Profi megbízott tolvajnak gondoltak, és arra gondoltak, hogy messze járok már, a segítőimnek köszönhetően. Azért hívtak erősítést, és szóródtak szét, mert egy másik rivális hatalom provokációjára készültek fel. Ez esetben hosszabb idő, míg konkrétan engem kezdenek keresni, azaz egy látott, de idegen arcot. A fennmaradó időben minden eszközömet magamhoz akartam venni, és felkészülni egy hosszabb, és keményebb menekülésre. Avval tisztában voltam, hogy másnap reggel el kell hagynom Svájcot. Egy akkora ország, jól őrzött határokkal, és príma közbiztonsággal, számomra a halálos veszélyt jelentheti.
- Mennyi ideje vagy úton?
- Lássuk csak... egy hónapig kódorogtam a pálcával, és másfél hónapja találtam meg a terminált. Szóval összesen két és fél hónapja.
- Meg is látszik rajtad!
- No, azért pihentem is. Azon az éjjelen ugyan nem sokat, mert először azon agyaltam, hogy magát a pálcát mi alapján tudják megtalálni. Sugároz-e, vagy érzékelhetetlenül ritka illatanyag-felhőt hagy, esetleg hangot ad ki? Arra jutottam, hogy valamilyen frekvencián elektromágneses hullámot ad le. Azt is feltételeztem, hogy nem folyamatosan, vagy az üldözőim nem érzékelik, hisz akkor már rég megtaláltak volna. Ezért remélem baromira, hogy ők sosem szereznek ilyen terminált - mutatott Tamás a kártyákra.
- Basszus! - döbbentem rá. -Ha nekik is lesz ilyen, ők is le tudják kérdezni, merre járt a pálcájuk.
- Igen. Onnantól te is veszélyben lehetsz. De nem engedjük, hogy ez megtörténjen.
- Azt meséld el, hogy miként ráztad le őket! Mostmár kezdek ideges lenni. Eddig csak egy jó sztori volt, de már az én biztonságom is a tét! Örülnék, ha mesélnél valami megnyugtatót!
- Rendben. De nyugodj meg, sok lépés hiányzik még, és egyébként is, ők csak a saját vackukon urak. Nagyon remélem, hogy ide nem ér el a kezük.
- Én is - bólogattam elkomorodva. - Szóval?
- Egész éjszaka a térképeimet böngésztem. Városokat, vasutakat, alagutakat, határátkelőket. Közben végiggondoltam azt is, hogy milyen fogásokkal tudom a határig megváltoztatnom a külsőmet. Elhatároztam, hogy Olaszország fele megyek, ezért elterelésül először észak fele vonatozom majd. Másnap meg is valósítottam a terveimet. Pálcát továbbra sem használtam, békésen zötyögtem a német határ közelébe, majd megvettem a jegyet keletnek, az előre kinézett útvonalon, sok alagúttal útközben.
- És akkor ott a pályaudvaron elkezdtél hadonászni?
- Nem egészen. Elmentem egy távoli peronra, ahol feltételeztem, hogy nincs egy térfigyelő kamera sem. A vonaton volt időm kiagyalni azt, hogyha azt szeretném, hogy a pálca felismerhető jelzést adjon le, bizony kombinált mozdulatokat kell elvégeznem. Amit fel tudtam idézni az előző esti hadonászásomból, azt újra megtettem. A pálca csodás fényben izzott fel, még nappali világosságnál is. Valószínűleg tudat alatt is jobban használtam. Vagy, amit már ezredszer mondok: a pálca kezdett rámhangolódni, mert tanult. Aztán, amikor leengedtem, a fénye újra kihunyt, és tovább lapult szerényen zsebemben.
- És megjelentek a Sötétek?
- Nem. Egyáltalán nem. A pálca öt perc múlva rezdült csak meg a zsebemben, mikor én már ültem fel a vonatomra. Tíz perc múlva már gördült ki a vonat az állomásról. Rájöttem, hogy nem tudnak hatni a pálcámra, csak az jelez nekem. És csak egy homályos kedvetlenség árnya vonult át rajtam fél óra múlva. Nem találnak. A járőrük messze ment el, összesen egy kis letargiányit tudott rám hatni. Élve a viszonylagos biztonsággal, elővettem a pálcát, és letettem magam mellé az ülésre. Akkor fedeztem fel, hogy szét is lehet húzni, a kétszeres hosszára, és a szabaddá váló felületén színek orgiájaként jelennek meg a környezetben lévő jelforrások. Még nem sokat tudtam kezdeni a színek jelentésével, csak akkor sejtettem meg valamit, amikor az alagútba futott a vonat. Néhány fény kialudt, és mikor újra kiértünk a szabadra, felgyulladt.
- Ebből mire jöttél rá?
- Semmire. Összetoltam a pálcát, és vártam a következő alagútig. A lábam magasságában tartva, hogy a többi utas ne lássa, elkezdtem próbálni néhány alapmozdulatot, szigorúan szüneteket hagyva a mozdulatok között. Sújtás, oldalvágás, körzés, keverés, bökés. Aztán kibukkantunk megint a fényre. Agyaltam, mit kéne kipróbálnom. Végül, sok alagút után megtanultam, hogy a kettő alapmozdulatból álló jelzésekkel a legtöbb passzív funkciót tudom használni, és azokkal nem adok le jelzést. Újra zsebreraktam a pálcát, és hátradőlve filozofáltam, hogy hol bukkan fel a hagyományokban varázspálca, és ott milyen mozdulatokról írnak.
- Mózes vizet fakaszt a sziklából - ugrott be.
- Köszi, és milyen mozdulatot használt? - nézett fel fáradtan Tamás.
- Bocs, nem voltam ott - mosolyodtam el. - De mi lenne, ha csapnánk egy éjjeli étkezést?
- Köszi - bólintott a vendégem. - Annyira belemelegedtem, hogy fel sem tűnt, milyen éhes vagyok.

Amikor már az asztalon voltak a megkent kenyerek, újra kérdezni kezdtem:
- De hogy jutottál át Olaszországba?
- Hát, először egy délutánt vártam Winterthurban, hogy keresnek-e. De úgy tűnt, jók voltak a tippeim, és sem az alagútbeli kísérletek, sem a passzív pálcahasználat nem adott le jelzést. Ezért délnek indultam, és kicsit szundítottam is a vonaton. Aztán éjjel érkeztem meg a célállomásra, de nem mertem közelebb menni a határhoz. Végül úgy keltem át a határon, hogy Luganonál, déli irányban, egy kis szorosnál, átúsztam a tavat.

3 vélemény érkezett:

vmistvan kukac hotmail.com írta...

tyú, ebbe a fejezetbe felefáradtam :)

de igyexem a következővel :D

nagyjából egyben van az egész sztori, aztán meglátom, mi lesz belőle.

Mishmesh,alias Dorka írta...

De nem fogják elkapni végül?
Mondom énb, hogy ebből kell egy film. Olyanjó jelenetek lennének belőle..az anyagtalan rettenetnél libabőrös lettem....

(a végén mikor az éjeli kajázást említed benne, már jó éhes voltál ugyi?:-)

vmistvan kukac hotmail.com írta...

egy picit :D

de azért csakne legyen már úgy, mint a valódi életemben jelenleg... ha valaki ideállítana, alig tudnám megkínálni valamivel.